Interjú Virágh Krisztinával.

Virágh Krisztinával beszélgetek a Chocofacture Kézműves Csokizóban és Pop Up Store-ban, új munkahelyén. Szeretném Veletek megosztani a történetét, mert érdekes és inspiratív lehet sokaknak.

Mondanál pár szót magadról?

Virágh Krisztina vagyok 40 éves múltam, van két kislányom, van egy szuper férjem és jelen pillanatban az önmegvalósítás felé haladok.

Kicsit későn érő típus vagyok, mert 1 évvel ezelőtt szereztem meg a diplomámat, 16 év késéssel. Egy nyelvvizsga volt az akadálya a diplomának, amit most szereztem meg. A legszebb az egészben, hogy egyáltalán nem az volt először a cél, hogy meglegyen a diplomám, hanem hogy megtanuljak rendesen angolul. Akkor gondoltam, hogy legyen tétje, akkor legyen nyelvvizsga belőle. Azonban az alap nyelvvizsga nem volt elegendő a diploma kiváltásához, kellett egy szakmai nyelvvizsga. Úgyhogy nekiugrottam annak és azt is megcsináltam, és hát így lettem 40 évesen friss diplomás. 

Aztán elért engem is az a bizonyos életközépi válság, hogy akkor gyerek pipa, lakás pipa, család pipa és most akkor mi lesz ezután. Akkor többek bátorítására elkezdtem végre abba az irányba menni, hogy azzal foglalkozzak, amit igazándiból nagyon szeretek, és ami mindig örömet szerzett nekem. Ez pedig a sütés-főzés, etetni- itatni, vendégül látni másokat, örömet szerezni.

Korábban mivel foglalkoztál?

Sok mindennel. Dolgoztam vendéglátásban, még fiatalon, aztán később ingatlanközvetítéssel foglalkoztam 10 évig, volt saját irodám is. Aztán azt szépen lassan évek folyamán kifuttattam és átváltottam az AIRBNB-re, lakásokban fogadok turistákat. Szóval a nyelv ezért is lett fontos, hogy minél jobban menjen. Ez a munka tökéletes volt arra, hogy a gyerekeimet maximálisan menedzseljem. Mert hát a férjem sokat dolgozik, és ő nem tudott menni a gyerekért iskolába és különórára vinni őket. Ezzel a munkával meg tudtam oldani, hogy egyedül menedzseljem a gyerekeket. Megvolt az előnye, megvolt a hátránya, mert szabad hétvégék azért nem nagyon voltak, elutazni, közös családi programot szervezni nem volt egyszerű. Azért őszintén ezzel a munkával én nagyon jól elvoltam. Aztán jött a felismerés, hogy hát az ember 40 évesen nem erre vágyik, hogy mások után takarítsa a wc-t meg várjon éjjel 1 órakor vendéget, aki megérkezik késve, vagy nem késve. Tehát ez azért nem volt annyira szép jövőkép. Ekkor indultam el ebbe az irányba, hogy valami cukrászattal kapcsolatos dologgal szívesen foglalkoznék.

A cukrászat a szenvedélyed? 

Igen, azt hiszem a cukrászat igazán a szenvedélyem. Amióta az eszemet tudom, foglalkoztam vele: sütögettem otthon már tizenévesen. Mindig néztem a nagymamámat, hogy ő mit hogyan csinál. Nagymama volt az, aki példa lehetett, mert anyukám nagyon jól főz, de a sütéshez teljesen antitalentum. Szóval a nagymamámtól jött ez a sütés dolog és ebben mindig sikerélményem volt: soha nem volt kérdéses, hogy ha valakinek szülinapja volt, akkor én csinálom a szülinapi tortát. Vannak olyan tortáim, amiért rajonganak a barátok és akkor azt külön kívánság szerint kérik is, amikor aktuális egy születésnap. Aztán lassan hozzá csatlakozott a sütéshez a főzés is, azt is nagyon szeretem. Igazándiból maga az az élmény motivál, hogy ezzel valakinek örömet lehet szerezni és látod rajta, hogy jól esik neki, jóízűen eszik. A baráti körben mi vagyunk azok, akihez szívesen jönnek a barátok vendégségbe, ebédelni, vacsorázni, mert tudják, nálunk biztos minden nagyon jó lesz és megvan adva hozzá a körítés is, bor sorral, és minden egyébbel. Szoktunk csak a hedonizmus oltárán áldozni azzal, hogy a barátokkal csinálunk vacsoracsata-szerű mókát. Persze nincs benne értékelés, csak mindig valami villantós 3-4 fogásos menü, sőt valamikor van 5. fogás is, és bor sor is van hozzá.

Ahogy mondtad, nem olyan régóta van ez a változás az életedben. Azon túl, hogy ezt a folyamatot, ami Veled történt, életközepi válságnak hívod, van még valami, ami miatt úgy érzed, hogy most jött el az az idő, hogy változtass, akár valami konkrét dolog, ami elindította ezt a változást?

A 40. születésnapomra kaptam a férjemtől egy coach kupont. Egy coach-hoz elkezdtem járni tavaly szeptemberben és ő volt az, aki igazándiból rávilágított arra, hogy mi az, amit én igazándiból szeretek és miért nem vállalom ezt fel és miért nem csinálom ezt. A változáshoz az is hozzájárult, hogy a kisebbik gyerek is iskolás lett, tehát már nem óvodás. Akkor már még öregebbnek éreztem magam, hogy nekem már mind a két gyerekem iskolás, és akkor ő is egyre kevésbé igényli majd az én társaságomat meg az én felügyeletemet, mert ő is egyre önállóbb lesz. Ekkor depressziós lettem kicsit, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, az AIRBNB lakásoknál is változások történtek: egyik kiesett, jött helyette másik, szóval elég sok minden felborult tavaly szeptemberben. Akkor a coach-hoz járás nagyon-nagyon sokat segített, mert hogy ő szépen alkalomról alkalomra irányba rakott. Akkor már nem volt kérdés, hogy miért ne vállalná fel az ember azt, amit igazándiból szeret, ha van rá lehetősége. Ráadásul nekem megvan rá lehetőségem, más mind a két kezét és lábát össze tenné, ha olyan szituációban lehetne, mint én.

Mi volt a legjelentősebb lépés ahhoz, hogy ma itt tartasz? Mert ezek szerint elindultál az úton, ami számodra is egy jó dolog?

Az egy nagyon vicces sztori, merthogy tavaly karácsonyra kaptam a férjemtől egy négy alkalmas tanfolyamot a Chochofacture-be, Marcihoz. Kicsit furcsállottam is a dolgot, aztán utólag kiderült, hogy cukrász tanfolyamot akart nekem ajándékozni, csak nem volt akkor éppen, ami a közeljövőben indult volna. És az milyen hülyén veszi ki magát, ha most kapok egy kurzust és majd fél év múlva tudok csak elmenni. Így aztán ő besétált ebbe a csokiboltba és beszélgetett a Marcival, akkor és ott szimpatikusnak tűnt neki ez az egész. Meg hát végülis ez is valami cukrászkodás-szerűség, a Marci ráadásul cukrászmester, hát csak tanulhatok valamit. Majd akkor aludt rá egyet, kettőt és aztán visszajött és befizette Anyát 4 alkalomra. Szóval ezt kaptam tavaly karácsonyra és utána felvettem a kapcsolatot Marcival, megbeszéltük az első alkalmat. Majd talán az első vagy második alkalom után megkérdezte, hogy nem akarok-e pár napban itt dolgozni és bonbonokat készíteni meg csokitojásokat, meg éppen, amire szükség van. Erre én mondtam, hogy ez nekem tulajdonképpen heti 1-2 alkalommal bele is férhet, csak tanulhatok. Szóval így alakult. És minden percét imádom egyébként.

Egyébként mit jelent számodra a siker?

A siker? Hát az, hogy ha másokon látom az elégedettséget, ha másoktól dicséretet kaphatok és ez az, ami engem motivál általában, hogy másoknak örömet szerezzek –nekem ez a siker.

Most, hogy elindultál ezen az úton, mit nem vagy tovább hajlandó elviselni az elkövetkező életedben?

Azt, hogy megalkudjak. Nem nagyon szeretnék most már megalkudni, remélem most már nem is nagyon leszek erre kényszerítve. Ha tényleg olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy azt csinálhatom, amit igazán szeretnék, és amiben boldog lehetnék, akkor nem akarok e mellől ellépni, tehát megingathatatlan akarok lenni ebben. Mert én igazából soha nem csináltam azt, amit nagyon szeretek. Én úgy irigyeltem azokat az embereket, akik azt csinálják, amit szeretnek, és amiben jól érzik magukat. Szerintem nagyon kevés ilyen ember van. Egyébként a férjem pont ilyen, tehát én őt nap mint nap tudom irigyelni ezért. Amit ő csinál, ő abban igazán boldog, megvan neki benne a kreativitás, megvan neki benne a siker, még pénzt is keres vele, tehát éreztem, hogy ezt szeretném én is. Hogy ne kelljen megalkudnom semmi miatt. Se pénzért, se körülmények miatt, hanem azzal foglalkozhassak, amit nagyon szeretnék, és ami boldoggá tesz.

Zárásként azt kérdezném: hogy érzed, hogy mit nyertél ezzel az új életeddel, vagy ezzel az új iránnyal, ami most elkezdődött az életedben?

Kilábaltam egy kis depresszióból. Úgy érzem, hogy jó úton vagyok, és ez szerintem látszik rajtam kívül-belül. Remélem, hogy jó példát tudok mutatni vele a gyerekeimnek. Illetve inspirálom a barátaimat. Szerintem nagyon fontos, hogy ők is lássák, hogy nem kell feltétlenül beleülni abba, ami van. Lehet másfelé nézni. Jó, majd meglátjuk, hogy siker sztori lesz-e a végén, vagy nem, de szerintem az a fontos, hogy ez igazán szívből jön.

Én bizonyos szempontból maximalista vagyok, de nem az a 100%-os, tehát nem görcsösen és én attól féltem nagyon, amikor elkezdtem a csokizóban dolgozni, hogy én évek óta nem voltam egy helyben. Amikor ingatlanközvetítéssel foglalkoztam, akkor is mindig mentem.

A-ból B-be, aztán B-ből C-be, AIRBNB ugyanez. Egyik lakás, aztán másik lakás – mindig menni kellett. Emlékszem, hogy iszonyatosan féltem, hogy úristen, itt egész nap itt kell lenni, tehát hogy itt 6-7-8 órákat itt kell majd egy helyben lenni, hogy az hogy fog menni. És simán ment. Úgy elment az idő. Igaz, mindig találok magamnak feladatot. Az a típus vagyok, aki feltalálja magát. Amikor nincs vevő, akkor én vagyok az, aki éppen kisikálja a kukát, vagy a mosogatót, vagy mit tudom én. De ez volt a nagy felfedezés magamnak is, hogy tudok egy helyben is lenni, nem, mint a mérgezett egér. És ez nagyon jó, önmagamat újra megismerni.

Nem egyedi a példád, de valóban sokan nem mernek kilépni akár a biztonságból, akár a mindennapi bejáratott rutinból, mindegy, hogy minek hívjuk, és akkor, ha már elmegy az idő, akkor már mindegy. De szerintem semmikor sem késő váltani. 

Remélem, hogy így lesz. Vagyis hát tudom, igazából tudom, hogy így lesz.

Igen, csak hát le kell nyugodnom, le kell lassulnom, hogy ez nem máról holnapra megy, hanem majd szépen lassan felépül. 

Köszönöm szépen az interjút!

Az interjút készítette: Molnár Judit

Pin It on Pinterest

Share This